Éppen a napokban került a hazai mozikba Frenando León de Aranoa különleges filmje Pablo Escobar (El Patrón) kolumbiai drogbáró életéről, Javier Bardem és Penélope Cruz főszereplésével. Maga Escobar ismert név ma is a világ számára, hiszen többé-kevésbé köztudott módon 1981 és 1991 között, vagyis egy teljes évtizeden keresztül volt a világ egyik legnagyobb hatalmú és leggazdagabb embere, élet - halál ura a Rio Grandétól le egészen a chilei Tűzföldig. A kolumbiai Medellín városából  - és annak szomszédságában lévő luxusbirtokáról - irányította hatalmas drogcsempész-szervezetét, mely évente több tonna kokain juttatott az USA -ba, hatalmas nyereség mellett. Escobar több száz (talán több ezer) fegyveresnek parancsolt és bérgyilkosok (azaz sicariók) hada leste utasításait. Életéről épp a film kapcsán több cikk is megjelent már (az egyik legalaposabb poszt bemutatja Escobar előéletét is), így jelen írásunkban inkább a filmre koncentrálnánk. 

Az első dolog, ami feltűnhet a film megtekintése kapcsán, hogy rögtön Escobar hatalmának csúcsával indul a cselekménye, vagyis 1981 -ben vagyunk, amikor fényes külsőségek közepette, egy hatalmas fogadáson, saját birtokán (a Hacienda Napoles -en) megalapítja drogkartell szervezetét és hírhedt magán-hadseregét. Sajnos a történet nem terjed ki arra, hogy Escobar hogyan lett drogbáró, miként kezdte "pályafutását", hogyan szervezte meg első bandáját. Pedig érdekes lett volna megismerni El Patrón előéletét. Ezzel azonban adós marad Aranoa filmje. 

A második azonnal benyomás, a film sajátos hangulata. Egy félelmetes és véreskezű maffiavezérről szóló filmet kőkemény és ugyancsak véres, de mindenképpen komor hangulatú megvalósításban képzel el az ember, ám az Escobar valójában egyáltalán nem komor film. A rendezés magát a hírhedt drogbárót kicsit bárgyú, már-már komikus és inkább pozitív, mint negatív, hóbortos figuraként mutatja be. Javier Bardem alakítása egyértelműen kiemelkedő, de koncepciója kicsit érthetetlen, hacsak nem "derítette ki" (ő maga és a filmes stáb), hogy Escobar pontosan ilyen tétova, fura figura lett volna. Ha az utóbbiról van szó (és tételezzük fel ezt), akkor bizony sokakban megdőlhetett a rettegett drogbáróról eddig kialakított kép. Bevallom: én is közéjük tartozom, mert mindig határozott, nagy hangú, erőteljes fellépésű, félelmetes, dühkitöréseket produkáló, szenvedélyes embernek képzeltem el Pablo Escobart, Latin-Amerika leghatalmasabb emberét. Ezzel szemben a filmbéli Escobar egy halk szavú, nehezen megnyilvánuló, időnként zavaros beszédű, groteszk alkatú, ide - oda csoszogó, nagyon kövér, néha szinte nevetséges alak. 

A film eseménytörténete erőteljes aránytalanságot mutat: amellett, hogy egyáltalán nem szól Escobár előéletéről, a teljes játékidő felét, utolsó két évére "pazarolja", amikor Escobár már bukott ember és sorra veszti el barátait, támogatóit, harcostársait. Sajnos nagyon kevés említés történik kegyetlen módszereiről, a láncfűrészes kínzásokról (erről egy jelenetet azért beletettek a filmbe) és hírhedt bérgyilkosa, Velasquez (alias Popeye) akcióiról. Pedig ő volt az igazi sicario, aki a legóvatosabb becslések szerint is legalább 300 embert ölt meg Escobar közvetlen parancsára. Ehhez képest még csak említés sem esik róla. 

Furcsa az Escobar és híres szeretője, Virginia Vallejo kapcsolatának bemutatása is. Az említett nő visszaemlékezései (Loving Pablo, hating Escobar) alkotják a film háttéranyagának jelentős részét, mégis az látszódik, hogy nem volt közöttük szoros és komoly érzelmi kapcsolat (vagy kötődés). Escobar egyszerűen vagyonilag kitartotta a nőt, aki ennek fejében reprezentált oldalán a drogbárók előtt és szexuális együttlétekre volt kapható. Ha valóban így történt, az meglehetősen furcsa megvilágításba helyezi a két ember értékrendjét. (Bár Escobar esetében ennek túl nagy jelentősége nincs.)

Összességében a film izgalmas, érdekes és nagyszerű alakításokkal teli, de mégis nagyon sok tekintetben hiányérzetet hagy maga után. Nem ismerjük meg belőle például igazán Escobárt. Nem tudjuk meg, hogy milyen barátai voltak (ha voltak egyáltalán), miről álmodozott, mi motiválta, mit gondolt a világról, volt e humora, mi lehetett a hobbija, volt e olyasmi, vagy olyasvalaki akitől még ő is félt ... stb, stb? Hiányérzetünk lehet szervezetét illetően is: hogyan épült fel, kik voltak közvetlen beosztottai, hogyan irányította sok száz, majd sok ezer fős, hatalmas hálózatát? Nem látjuk azt a rengeteg akciót sem, melyek mind-mind lépcsőfokokat jelentettek életében: az első gyilkossága, az első emberrablása, az első sikeres csempész akciója, stb, stb. Mindezek sajnos kihagyott lehetőségek maradtak a film végére. Időnként idegesítő a zenei aláfestés és a vásznon látható cselekmény ellentmondásossága is, például amikor vidám, szinte pajkos zenei stílus mellett sorra lövik tarkón a tizenéves sicariokat, meg utcakölyköket a kolumbiai belbiztonságiak. 

Ugyanakkor nagyon sok pozitívumot is felsorolhatunk: a legelső, hogy óriási alakít Bardem és a való életben felesége: Penélope Cruz. Mindketten vágytak erre a fimre és karaktereik megformálására, ami érződik is játékukon, mert élvezettel és nagyon jól felkészülten, igazi átéléssel csinálják végig a filmet. Pozitívum a sok kolumbiai felvétel, Medellín bemutatása, mely mindig is Escobar szűkebb hazája és valódi terepe volt. Tetszetős és történethű Escobar végnapjainak bemutatása is: amikor egymás után hagyják cserben emberei és szinte teljesen magára marad. Bár az ellene szerveződő CIA - kolumbiai - alvilági összefogás nincs eléggé érzékeltetve (csak azt látjuk, hogy az amerikaiak és a bogotai kormány összefognak ellene, de azt már nem, hogy a rivális drogbanda is komoly szerepet játszik bukásában) az utolsó órák elénk tárása teljesen valóságszerű. 

A végső vélemény sokkal inkább pozitív, mint negatív. Az Escobar egy remek thriller (vagy inkább dráma), amit ugyan rengeteg hiányérzet és kihagyott lehetőség jellemez, mégis egy óriási alkotás, nagyszerű színész-teljesítményekkel. Értékelésünk: 4 csillag.

2018.07.23.(01:00)